Evangélikus lelkész tanítását hallgattam az interneten, mely arról (is) szólt, hogy Jézus párbeszédet folytatott még a szélsőségekkel is mint például az akkori kor globalistájával, a Római Birodalom kiszolgálójával és haszonélvezőjével a liberális Mátéval, a vámszedővel, és Simon zélótával az ultra nacionalistával, aki akár terrorista módszerekkel fegyverrel harcolt volna Róma ellen Izrael függetlenségéért. Lám mind a kettő tanítványa lett.
Miközben a mondottakra figyelek, eszembe jutnak hasonló megszólalások egyházunk írott, vagy hallgatható sajtójában, illetve az online tér véleménynyilvánítási fórumain. Meglep, hogy egy árva lélek sincs, aki azt mondja, írja, hogy „emberek álljon már meg a menet!”.
Párbeszéd helyett követésre hívás
Itt abba is lehetne hagynom, de tudom sokakban hiányérzet maradna. Ezért inkább példákkal folytatom.
Ott van a mi derék Nikodémusunk, aki farizeus társaihoz képest nyitott szívvel és a párbeszéd igényével keresi fel az Urat. A szent szöveg sok mindenre utal, de párbeszédre nem. Nikodémus mond valami „földit”, Jézus pedig „mennyeiről” beszél. Mintha én a Balaton és térésgének földrajzáról mondanék dolgokat, beszélgetőtársam pedig a világegyetemről beszélne. Hol itt a párbeszéd?
De szóba hozhatom a samáriai asszony és Jézus beszélgetését, mely szintén nem mutatja a párbeszéd semmiféle jelét. Ugyanez a helyzet a házasságtörő nővel, gazdag ifjúval, a szorgos Mártával és a lábaihoz kuporodó, Őt hallgató Máriával, Lázár halála után ugyanezzel a testvérpárral. A párbeszéd feltételez egyfajta egyenlőséget a beszélgetők között. Jézus minden esetben ura a beszélgetéseknek, nem durván de (értsük helyesen) uralja a vele beszélgetőket.
Jézus senkivel nem folytatott párbeszédet, ellenben mindenkit követésére hívott, arra, hogy higgyenek benne. Elmondta, amit el kellett mondania úgy, hogy eleresztette füle mellett az ellenérveket, de még a helyesléseket is. Ez utóbbiakra esetleg annyit válaszolt, hogy OK, akkor kövess engem. Még a szíró-főniciai asszony és a kapernaumi százados érvei sem szolgálnak másra, csak arra, hogy Jézus rámutasson, hogy a hit, a benne való bizalom nem nemzet-, nemzetiségfüggő: Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. (Mt 8,10b)
Megjegyzés: Korrektség megköveteli, hogy jelezzem, a bevezetőben említett evangélikus lelkész is arra jutott, hogy Jézus követésre hívta a szélsőségeket is és jelenléte átformálta őket. Csak azt nem értem, hogy miért kellett ebbe a jól látott folyamatba a nem létező párbeszédet belekeverni?
Ránk kényszerített párbeszéd
A szocializmus puha diktatúrájában, 1958 után, az államhatalom ideológusai odafigyeltek arra, hogy ne közvetlenül támadják az egyházat. Ellenkezőleg, sok területen partnerként tekintettek rá. Persze ez csak a kirakatban volt így. Pont ennek a kirakatpolitikának volt része, hogy különböző szervezeteken keresztül (pl. Hazafias Népfront, Nőtanács, Béketanács) párbeszédre és együttműködésre hívták az egyházakat. Le a kalappal, ez részükről szenzációs húzás volt azért, hogy 1) megosszák az egyházat, 2) felhígítsák, 3) az egyház küldetésének lényegéről eltereljék a figyelmet.
Ma ugyanez a helyzet. A világ divatos ideológiainak képviselői, államok, nem kormányzati szervezetek (NGO-k) tetszetős érvekkel párbeszédre hívják az egyházakat. Olyanokkal, amiknek nem lehet nemet mondani. Környezetvédelem, emberjogi kérdések, kisebbségek ügye, hátrányos helyzetűekkel kapcsolatos témák, és így tovább. Menet közben pedig megindul a nyomulás, és megkérdőjeleződik a teremtés jó rendje, a bűn pusztítása az emberi lélekben, a megváltás valósága, a Biblia tanításai. Az egyház pedig igyekszik lépést tartani azokkal akik diktálnak. Eredmény: Egyházon belüli megosztottság, felhígulás és küldetésünk lényegéről figyelemelterelés. Mindez párbeszéddel kezdődik. A folyamat: párbeszéd → kompromisszum → konszenzus → (hitbeli kérdésekben) értékfeladás.
Fölösleges párbeszéd
Nem csak egyházakon kívüli szervezetekkel, hanem látható egyházakkal is felesleges párbeszédet folytatni olyan kérdésekben, amik a biblikus, hitvallásos tanítás legkisebb csorbulását eredményezhetik. Sőt nem csak felesleges, hanem veszélyes is lehet. Erre jó példa a Leuenbergi Konkordia, melynek elfogadásával egyes evangélikus egyházak lényeges elemeket adtak fel az evangélikus-lutheri – egyébként biblikus – tanításokból. (Bővebben lásd: Ittzés János: Bevezetés Ordass Lajosnak a Leuenbergi Konkordiához fűzött megjegyzéseihez. Keresztyén Igazság Új folyam 115. szám, 2017. 3. szám 5. old. cikkét, és hivatkozásait.)
Jézusi alapokra építve Pál apostol sem folytatott párbeszédet senkivel, még az Areopagoszon sem. Tanuljunk Luthertől, ő 1517 után egy-két évben megpróbálta, majd rájött, hogy semmi értelme.
Minek párbeszédet folytatni a finn evangélikus vezetőkkel arról, hogy egyházuk miért támogatta a helsinki-i Pride felvonulást, az államival megegyező anyakönyvezés megtartása fejében az egyneműek házasságának elismerését? De lehetne szó német, svéd, norvég egyházi gyakorlatok egy részéről is. Az ilyen párbeszédek mennyire építenek, mennyire visznek bennünket előre? Beszélgetni, meghallgatni, hogy elfogadjuk véleményüket –, Isten ments tőle! Azért pedig, hogy elborzadjunk, szintén fölösleges és nem is tükrözi a mentőszeretetet, amire hívattunk. Remélem feltűnt, hogy nem elfogadó szeretetről, megértő szeretetről, együtt érző szeretetről írok, hanem mentő szeretetről. Ilyen helyzetekben ennek van egyedül létjogosultsága. A mentő szeretet nem hagyja abban a másikat, amibe az került. Tanúságot tesz a szabadulásról, de minimum imádkozik érte.
Belém ivódott püspöki tanítás
Ittzés János püspökúr mondta egy alkalommal, hogy az egyház, a keresztyén ember feladata, hogy elmondja azt ami rá bizatott, azoknak akik rá bizattak. Ezt tette Jézus, ez volt az Ő útja.
Az egyháznak és minden tagjának ezen az úton kell járnia. Ez pedig nem megy párbeszéddel, pontosabban párbeszéddel nem visz sehova. A párbeszédben benne van, hogy az ember tesz valamit. Ha nincs ilyen cél, akkor pedig minek? Az emberi próbálkozás mögött mindig ott a hitetlenség, hogy magának kell elérni megértést, másik elfogadását, békességet. Ha viszont az egyház, a keresztyén ember elmondja azt amivel Isten megbízta, azoknak akiket rábízott, és ezután mindent letesz a Szentlélek Isten kezébe, akkor Krisztustól kapott hitével Istenről tesz bizonyságot, Őrá mutat. A többit pedig imádságba viszi Urunk elé.
Nincs rá szükség
Településünk fásításáról, közlekedéséről, út- és vasút hálózatainkról, menetrendről és a világban még millió dologról lehet és kell párbeszédet folytatni, kompromisszumokkal megoldást találni. Ellenben a teremtés rendje, megváltás, megszentelődés, hit, Biblia, Istennel való kapcsolatunk kérdéseiben hagyjuk abba ezt a párbeszédesdit! Tanúságtételünknek nem ez a kerete. Jézus és áldott életű követői Pál, Luther és a többiek leszoktak róla, vagy rá sem szoktak. Tanuljunk tőlük.
Megjelent a HÍD Magazin 2022. III. számában
